2009. május 20.
VIII. évfolyam 5. szám.

            I.

Ki itt a jó magyar?
A szájtépő, a másságot leszóló,
a mellverő, de vész elől kilógó -
az lenne jó magyar?
Ki udvaroncból szökkent népvezérré,
de "honféltése" népét sem kímélné -
az lenne jó magyar?
Ki eladná az országot egy lóért
s a lovat, nemzetének, milliókért -
az lenne jó magyar?
Ki Európát falná fel, de régi
ázsiai voltát se jól emészti -
az lenne jó magyar?
Kinek az őslakó is rusnya jöttment,
ha átkokat nem szittya dühhel öklend -
az lenne jó magyar?

            II.

Apai ágon áldás eleimre,
hogy magyar vért pumpáltak ereimbe,
ezért itt élni s tartozni e néphez
vérség szerint lehetek illetékes.
De önmagában ez mit sem határoz,
csupán elindulás a vállaláshoz,
ahonnan már csak a lélek s ész irányít
munkálni a világból egy hazányit.
Anyám ágán is áldom minden ősöm,
fejfáiknál emlékezőn időzöm,
mind-mind e hont ápolta tiszta szívvel,
lett légyen délszláv, felvidéki cipszer.
Tót sarj Petőfi, német ősű Erkel
példázza: mitől jó magyar az ember,
nekik tudom be, nem a vér szavának,
hogy épeszűen szolgálom hazámat.



Baranyi Ferenc
MAGYARSÁGVIZSGA
Kaskötő István
SZÁMADÁS
Se kutyabőröm se bibliám,
borbélymester volt az apám,
nem főispán.
Magyarnak is csak ippeg hogy
magyar vagyok,
sem Ős-, sem Igaz-, sem Jó-magyar...
még  nemes sem vagyok.

Nem vagyok Vajktól
származott csuhás pápista...
Elkárhozott vagyok.
Pogány paraszt,  egy eltévedt eretnek,
kertemben csúszok-mászok térdemen:
ott is magot s nem keresztet vetek.

Kardot sem fogtam,
- békében telt el életem -
oláht, cigányt de még zsidót sem öltem,
és Csurkát is csak hírből ismerem.

Hazám, hol kínok közt szült anyám,
oly messzi van!
Szomszédom olasz, spanyol, sváb... meg kínai,
s ha netalán kérdezi valaki,
azt mondják rám: "magyar".

Se ős-, se igaz-, se nemes,
csak egy közönséges,
ki annyi év után,
még ma is magyarul számolja,
- hányan vannak,
ha a ködös őszi alkonyatban
zajos gágogással délre húznak
a kanadai vadludak.


Könyvajánló
Tartalom
A platón ültünk Avrammal, a teherautót egy szerzetes vezette. A hegyoldalból a menekülttábor nem tűnt nagynak. Volt mellette egy pici repülőtér is, egyetlen géppel.
Avram előrehajolt, és bekiáltott a vezetőfülkébe a szerzetesnek, hogy ne a főkapun menjen be, mert az elkülönítetteknek visszük a csomagokat. Aztán azt mondta nekem, hogy emlékszem-e, egyszer azt kérdeztem, Buddhává lehet-e az, aki nem hisz semmiben, még Buddhában sem. Ha magamra gondoltam, akkor ma nagy lépést tehetek a buddhaság felé.
A sorompó azonnal fölemelkedett. Látták, hogy jövünk. Ez abból is kiderült, hogy a parancsnok – egy százados, sapka nélkül – kijött elénk. Beszélt valamit Avrammal. Olyasmit mondott neki, hogy ezeket az embereket nemsokára elviszik innen, mert nem tudják őket ellátni. Lehet, hogy valamelyik kolostorba...

Andrassew Iván
A folyó, a tó és a tenger
Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.
Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.
Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.
Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.
Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.
Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.
Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.Kattints. Méltatlanúl elfeledett költők-írók műveivel ismertetjük ovasóinkat.
A minap este, nem tudom, miért,
oly döbbenettel néztem szerteszét,
s láttam: az asztal, ablakok, falak
mindegyike foglyul ejtett anyag;
az erdőből fa, hegyekből vas, réz,
a föld agyagja, kő, homok, kvarc, mész,
növények rostja, bőr, gyapjú, ideg:
elhurcolt rabok és számkivetett
néma szolgák ők, melyeket fűrész,
csákány, fúró, mohó esztergakés
tárggyá igázott, s így néznek reám,
teli velük – nem: ők maguk szobám.
Így vesz körül, mint urát az anyag,
e formákba kényszerült szolgahad.
A tányér is, amelyből étkezem,
a toll, amikor betűt ró kezem,
mind elhurcolt rab, ahogyan azok
a síneken nyargaló mozdonyok,
amint hörögve felsikoltanak,
fölriasztván a hegyet: anyjukat;
s lázadó rab a csikorgó kerék,
mint tépné szét a forma kényszerét,
de bosszúját bilincsként fogja le
az ember parancsoló ereje.
Ez volna hát, köröttem a világ,
ellenségként hordozva rabigát?
s vádolóan felém tekintenek
a tárgyakból rám pillantó szemek?
Virágtartó kancsóm az asztalon,
kecses csípőjű, karcsú hajadon
lágy hajlatát idéző piruett:
íme, ormótlan sárból született.
Így szelídül, már nem is szolgamód
hű baráttá, segítőd, nyugtatód,
védelmeződ, otthonod az anyag:
duruzsolva lesi mosolyodat.
Szelíd és hű… Ezernyi drága lény,
az egykor barbár vas, kőtömb, növény.
Az alkotás ekként teremti meg
bennük a Formával a Szellemet.
(1961)


Pöttyözze csak be képét a bohóc,
cigánykerékre készen fojtsa el
sóhaját; én rágjam végig magam
„mellvédes kapun”, „ribiszke- meg pöszmétebokrokon”,
fegyelmezve, egyszersmind bátorítva
a túlhabzó mondatokat. Ne tűrjek
zihálást a pontos, atletikus
légzés tükör-terében. Sőt mi több,
lesz, ami lesz,
együtt mozogjak e sziklamellel.


Gúnyos pojáca-arc, mi a tükörből visszanéz,.
nehéz teher ez, nagyon nehéz.
Igazat szólni rest, dönteni képtelen,
kiégett, fáradt, fakó és reménytelen.
Gúnyos pojáca-arc, mi a tükörből visszanéz,
nehéz teher ez, nagyon nehéz.
Szemében hideg értelem ragyog,
szavai hamisak, nem vigasztalók.
Gúnyos pojáca-arc, mi a tükörből visszanéz,
nehéz teher ez, nagyon nehéz.
És a tükör egyszerre megreped,
két bohócarcra egy harmadik mered,
gúnyos pojáca-arc, mi a tükörből visszanéz,
nehéz teher ez, nagyon nehéz.
S tükörcserepek hullnak a komédiásra,
szavait elnyeli feltörő zokogása,
millió darabban gúnyos pojáca-arca
könnye szétkenődik millió másik arcra,
s a százmilliónyi tükörcserépből visszanéz.
Nehéz teher ez, nagyon nehéz!
Millei Ilona
A bohóc


Kaskötő István
Az öreg Joe meg a hinta esete
Az Öreg Joe… Hát igen, mit tagadás Joe, öreg. Maholnap betölti  a nyolcvanat. Panaszra nem sok oka lehet, eltekintve a szokásos öregkori nyavalyáktól meglehetősen jó állapotban van. Éppen a napokban füllentett az egyik pénztáros lány a üzletben, mikor korrol esett szó, hogy nem saccol többet Joenak, mint hetven-hetvenkét évet.
– Hogy áldja meg az isten a kegyes hazugságért.
Éli a nyugdijasok egyhangú életét, tesz-vesz a ház körül, gondozza a kis kertet, palántál, gyomlál, vágja a füvet és eteti a madarak évröl-évre szaporodó seregét. Persze nem volt könnyű hozzászokni az öregkori semmittevéshez. Néhány évig a  nyugdíjazása után mindenféle részidős munkát vallalt, nem is annyira a pénz miatt, bár az is közrejátszott, de főleg bizonyitani a világnak, hogy őrá még mindég szükség van.
Aztán, kiderűlt, hogy nincs!
A fiókba dobta a karóráját, mondván, hogy seholsem várják irőre, sehonnan sem fog elkésni, az  óra csak fölösleges nyűg. Nem hord fűzős cipőt, nadrágot csak gumizott derékkal visel, sem szíj, sem nadrágtartó, a nyakkendőkröl nem is beszélve. Hetente egyszer borotválkozik, azt  is csak azert mert Máli, - ő a feleség - megfenyegette, hogyha szakált mer növeszteni kicserelteti a zárat a ház ajtajain.

Tavasz, be ne csapj!
Tükröm eltörte már az idő,
honnan tudnám hát, hogy ki vagyok,
fénylik az ég, én is ragyogok.

Jaj, ki vagyok?
Álmomban kócos, apró angyalok
simítanak rám új fehér ruhát,
mosolyt arcomra s egész éjen át
kislány vagyok, tipegve lebzselő,
vagy táncoslábú, karcsú ifjú nő.

Tavasz ne nevess rám,
elhervadt már az időm,
tükröm eltörött.
Visznek már , visznek holnap a kertbe,
hol más ápolja a mályvát
domború ágyások felett.



Kamarás Klára
Törött tükörben
Baka István
Alkony
A rókabundás alkonyat
most lendül át az égi partra,
s csillag-sövényen fennakad
bozontos, rozsdaszínű farka.

Kitépi és tovább szalad,
nyomára forró vért csöpögtet,
és mint pityergő vadnyulat,
kiejti szájából a Földet.

Holló László
festőművész
 Kattints, a kép nagyítható.
 Kattints, a kép nagyítható. Kattints, a kép nagyítható. Kattints, a kép nagyítható.
 Kattints, a kép nagyítható.

Mikor a fák között
a szél neked dalol,
gondoltál arra már:
az erdő átkarol?
A város dzsungel, és
üldöznek mint vadat,
és nem véd pajzs, se vért,
és meztelen szavad
tartod magad elé,
amíg a fegyverek
könyörtelen vasa,
szemed felé mered?
Néztél az ég felé?
A fényes fellegek
rajzoltak állatot,
istent, kísértetet?
Nem értesz? Akkor én
többet nem mondhatok:
a törzs régen kihalt,
amelyhez tartozok.

1887-1976
Önarckép. Kattints, a kép nagyítható.
Önarckép. Kattints, a kép nagyítható.Önarckép. Kattints, a kép nagyítható.Önarckép. Kattints, a kép nagyítható.
Önarckép. Kattints, a kép nagyítható.
Kaszáló parasztok. Kattints, akép nagyítható.
Kaszáló parasztok. Kattints, akép nagyítható.Kaszáló parasztok. Kattints, akép nagyítható.Kaszáló parasztok. Kattints, akép nagyítható.
Kaszáló parasztok. Kattints, akép nagyítható.
(Anyám emlékére)

Állok az ablaknál, a későn jött, hatalmas hópelyhekben gyönyörködöm.
A párkányra támasztott kezem fázni kezd, nagyon lehűlt a levegő, ez a februári tél maradni látszik egy ideig.
Szeretem a mindent eltakaró, friss fehérséget. Az illata is tiszta, csípős hidege megöli azt, ami a lucskos langymelegben burjánzana, kitakarított terepet készít az új életet hozó tavasznak.
Egész nap esik, már nem nagy pelyhekben, hanem sűrű, apró szitálással. A fák ágaira széles, fehér kontúrt, a háztetőkre és talajra vastag paplant varázsolt már. A kert végét jelző drótkerítést mintha egy mesebeli, bolondos öregasszony puha, fehér angóra fonalával vastagon behorgolta volna, és ráadásnak minden lécére mókásan hegyes hósipkát biggyesztett.
Kemény teleket hoz vissza emlékezetembe ez a kép.

Pápay Aranka
A szeretet bátor
TÁN ÚT AZ ÚT: FELEDNI, AMI FÁJHAT,
csontjainkból kirázva a velőt?
A sűrű vércserék kora beszőtt
minden sebet? A halottharapásnak
nyoma sincsen? Mért ráznak, drága, lázak,
mint síró asszonyban a csecsemőt
rázzák pogromok, dúló besenyők,
falatgond, verés: ezredéves bánat.
Szerelmes fogad vállamon világít,
ne szólj hamis szót nevetésemért,
húsomban visellek már pusztulásig,
holtig lükteted belőlem a vért.
S míg párzó végzet hajszol űrben úszni
halottaink sem bírnak visszahúzni.

Nógrádi Gábor
Virágzik a berkenye!
S a bodza?
Naponta új ruhát visel,
Elégedetlen
már a régivel.
Mint tini lány,
ki hódítani készül,
illatokat áraszt,
s a bogár, megszédül.
Fölérepül hősen,
hevesen udvarol,
a tejszínű szoknya
ráncaiba karol.
Az meg illeg- billeg,
ahogy a szél fújja,
feketepettyes lesz
cipője és blúza.
Boldogságtól reszket
a porzó, a bibe,
mikor Rómeója
bemászik mélyibe.
Mielőtt kinyílna
a bodza ernyője,
letörik virágát, szörp
lesz majd belőle.
Eközben a vadóc
berkenye még marad,
fanyarkás gyümölcsét
csipik a madarak.
Péter Erika
A bodza és a berkenye
Volt hetven tavaszom a földön,
hetven rikoltó, tarka tavasz,
de csak a mulandó szépségek
bársonya az,  ami megmaradt.

Volt néhány évszakom a földön,
hetven szép szerelemi álom
síromig  tavaszvirág kísér,
hogy lelkem pillangóvá váljon.

Németh Tibor
BOKRÉTÁS VILÁGOM
A gondolat szóval kimondva
hiánnyá, féligazsággá válik,
nem fér bele, mi a gondolatba
lélekből ragyogva sugárzik.
Bármit mond a hang, csak hang,
nincs benne a teljesség,
a képzeletből csak egy szalag.
Hol van hozzá az egész?
Beethoven
No: 3 Zongora verseny
3. tétel: Rondo: Allegro
Berlini Filharmonikus Zenekar.
Ferdinand Leitner vezényel.
Wilheilm Kempff, zongora.
...hogy akarom a tüzet, a napot,
hiszen a romokat öleli szemem:
zsugorin ücsörög a szavakon;

fekete sivataga nem idegen:
felemel, ahogyan a palota
a falakat emeli; kaloda
lesz a kapu, vakolata – lepereg.

Kapukon – ütök, ülök a padokon
s lesem: a moha rohan a falon;
az eszem eliszom? el akarom!
de zavar a talaj, ahogy a borom!

Legyen a ma oda, neked adom
mosolyom! igazi titok a homok
ereje, a – vagyok aki vagyok...

Göd, 2001. szeptember 2.


Jeney András
Békaszív
(unokáimnak)

Kékhegyen túl, zöld a város,
Zöld borult és kék derült;
Jó királya bús, magányos,
Párt keresni lóra ült.

Kék vidékek zöldkirálya
Kék lován már messze jár,
Nem tudja, hogy békalányka
Zöld levélen rája vár.

Vágtatott, míg egy nagy kőbe
A kék csikó megbotlott,
Nagyot huppant le a földre,
S zöldbékává változott.

Rátalált a békalányra,
Lett porontyuk – brekegő –,
Ebihalként jött világra,
S lám, már pöttöm lihegő.

Teljesült hát lányka álma,
Látogatták is sokan,
Brekegett a tó, s a lárma
Messze hangzott, boldogan.


Csakhogy, egy nap zöldre festve
Kék királylány arra járt,
S gombák között felismerte
Békában a zöldkirályt.

Megcsókolná – kérve-kérte –,
Lenne újra daliás,
S egybekelve, kéz a kézbe’,
Két országuk: óriás.

Kék országnak volt királya
Pillanatra habozott;
Nézte, s reszketett a társa,
S kisporontyuk zokogott.

Vigasztalja békaanyja:
Édesapád nem hagy itt;
De a szív! – belül szorítja,
S ő is nyeli könnyeit.

Végre megszólalt a férfi,
Békaként is dalia,
S érzi, amint átöleli
Asszonya és kisfia.

Mindhármuknak bár a bőre
Békazöld maradt s hideg,
Ám a szívük mindörökre
Hófehér és napmeleg.

A legszebb, amikor szaladnak a lányok.
Vágyva nézem pályán, futópadon őket,
az atlétatrikós, rezgő mellű nőket,
táncolnak a halmok: nagyok meg parányok.
Mindig szemből nézem a trikóredőket!
Tenger hullámai – ugráló szép mellek…
futás közben, igen, ekkor a legszebbek,
Érosz táncoltatja a csodás emlőket.
Szinte kacsintgatva mozognak a mezek!
Szemembe villan hullámuk fénye-árnya.
Micsoda mozgás! Mintha táncoló kezek
játszanának velem, élettel, s egymással -
csodálatos halmok: Ámor édes szárnya…

Lányok, ki győz ma nálam mellbedobással?

Köves József
Amikor szaladnak a lányok
Vázámban szegfű haldokolt,
a kíváncsi, vaksi este
bekönyökölt az ablakon
szirmok hullását lesve.
Sötét fejével bólintott -
s az arany színű lámpa
felébredt és kitekintett
a szürkülő homályba
Hogy a szegfű végsőt lehelt
és lehullott minden szirma -
kertünkre ráborult az éj
s harmattal telesírta.
A vastag falak még őrzik a telet,
kívül tapogatja áprilisi meleg,
tófeji zöld-csempék tulipán mintája
hasábfák szálait fogadja magába.
Papír zizeg, gyufa sercen,
száraz vessző mohón-faló lángot etet,
láng-nyelv csörtében küszködve vesztik
formájukat karcsú törzsek, agg gyökerek.
Egyik sem győztese ennek a csatának,
lángok a fában, fák a lángba vesznek,
lobogó fények égett ágba halnak,
legyőzött lombok hamuba roskadnak.
Sejtelmes árnyék sötét falon libeg
két gyenge láng tesz halvány kísérletet,
kupolát formálnak, sziszegő láng-kezet,
s a hamuvá lett élet felett  
imádkoznak végső ítéletet.
Bodó Csiba Gizella
Tűz-néző
„Én olyan helyeken élek, hol sötétek a vizek
És örvénylésük mélyéről holt lelkek sikolya hallik,
Hajótörötteké, kik belefúltak a reménytelenségbe,
Mely fölött hullámvető szélvihar az úr.
S néha alámerülök, hogy az elsüllyedt földek
Titkát kutassam, a régi kort,
Mit elnyelt az óceán.
Alászálló szellem vagyok, ki a vizek fölött lebeg,
Magányos angyal, kinek szomorúság tépi szárnyát.
Ó, micsoda átok, hogy teremtenem kell
Rendet e dühöngő káoszba újra,
Földet e kietlenségbe,
Embert e földre,
Ki majd önkényesen veszi birtokba a tudást,
Hogy ellenem élesítse azt fegyverként a rideg ész.
Ó, micsoda átok, hogy teremtenem kell
Egy új világot, mely ellenem támad,
Hogy megöljön engem, magányos halhatatlant.”

Balázs Gyula
Az átkozott
Az én falumban az emberek dolgát a szokások vezérlik. Alig tudok olyant, aki kiállna embertársai elé és megkérdezné, ezt miért tesszük, emberek? Csak teszik, amit kell. A kellhető dolgokat az öregek és a szülők igen nagy igyekezettel adják oda gyermekeiknek. A gyermekek eleinte még fel – feltesznek valami buta kérdést az ami, vagy a miértről, s eléggé hamar megtudják, hogy minden hiába. Vagy nem válaszolnak a kérdésre, merthogy úgyse értené a gyermek. Vagy elkerülik a válaszadást, mert nem akarnak alkalmat adni az esetleges vélekedésnek vagy okoskodásnak. A gyermek az ilyent váltig megpróbálja. A gyermek pedig, bármire kapható lenne. Vagy meglesik, hogy megint megváltoztak az idők. Ebbe pedig beleakadni, a legnagyobb hiba lenne. Mert az idők szele nem az akaratunk dolga. Ezenképpen, elejét veszik. Ezt így kell, azt úgy kell tenni, s azzal kész. Világos, ha nagyapámnak jó volt, akkor mit tudnék ehhez kitalálni. Ha valaki képes valami újat találni, azt igen sok embernek meg kell tudni és kipróbálni. Csak azután lehetne megkívánni, na most ezután, még ezt is tedd. Ráadásul ezek még csak az apró – cseprőségek sorába valók. A legnagyobb legyintés azzal van kapcsolatban, hogy jócskán száz éve múlott, amióta a környéken nem volt kirendelt országgyűlés. Aztán az országos dolgok mellé, minek okoskodni semmiségek felől. Na, erre mondjad, hogy ez nem lényeges. Hanem, ha valaki a szokásokat sutba dobta, vagy a fejét másképp vetette a dolog felé, akkor aztán hosszan nézelődtek körülötte. Ha pedig nem tért meg, akkor nagyon sűrű harag felhőkkel vették körül.
Váradi József
A temetők válogatnak
lehuppant
már
a
komor
éj
s
én
itt
fekszem
egy
kórházi
ágyon
fényemtől
kifosztottan
s mégis
mégis
nekem
minden

Jahoda Sándor
Hová árnyékként követ a Sors…
reggel
újra nőnek
szárnyaim
s
verdesnek
majd
szabadon
szelik
a
tiszta
azúrt
mint
tengert
cikázó
halak
szavaim
hódító
láng-uszonyai

A számítógépen keresgélve talált rá Subára. Mondhatni, szinte véletlenül. A fia, Béla mutatta meg neki, hogyan lehet az iwiw-en kapcsolatot teremteni ismerős, vagy akár ismeretlen emberekkel. Csak be kell írni a keresőbe az illető nevét, nemét, körülbelüli életkorát, aztán egyetlen kattintás, és a gép sorban dobja ki az ennek megfelelő személyek adatait, fényképét. Ezek után már gyerekjáték kiválasztani közülük azt, akit keresünk.

T. Ágoston László
Internetes barátság
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                                                                                                                                                                                                                                                              Dr. Bárdos László
                                                                                                                                 irodalomtörténész

1908-1964
„ÉDES ANNA”

Álmosan jár, de ébren alszik ő,
mert álmodni se hagyják az urak —
dézsatündérnek, repedtsarkúnak
csúfolja őt a festett úrinő!

Hajnal van még, de máris dolgozik,
édesden épphogy aludott nehány
órát — az árva kis cselédlány
még sose látott szinházat, mozit!

Cipőt pucol a konyhaküszöbön —
az úrfinak is előreköszön,
de riadt szemét büszkén süti le!

Ha énekel, mintha édesanyám
eperízű, mély hangját hallanám
s tudom, hogy éppúgy dobog a szive!
(1933)


ESTI DAL

Munka után, holdas
este, mint a vének,
nézem a hatalmas
világmindenséget —
körülöttem ocsmány
hörcsög-világ, inség,
fölöttem meg boldog
csillagtestvériség!

Boldogságot, békét,
szép testvériséget
látok én, ha munkás
jövendőnkbe nézek —
szabad földön együtt
zengi majd a lélek
örömét s a munka
szépségét az ének!

Csillagomat, Észak
csillagát az égen,
kicsit bölcsen, kicsit
meghatottan nézem —
sírom felett csillag
hirdesse majd rólam:
munkásköltő; népem
énekese voltam!
(1936)

AMI MEGŐRIZ

A tornácon, ahol a hangyák
esőt jósolnak, üldögélek —
találgatom, hogy meddig élek,
az embert élni meddig hagyják!

Harminc évig, ó élet, tőled
mennyi jót, mennyi szépet vártam —
mindig szemedbe néztem bátran,
ma sem futok el én előled!

Bizonyság ezer hegedő seb,
váltakozva voltunk erősebb —
sokat vertél, sokat kibírtam!

Ez a bizonyság megőriz tán
piszkos gödreid felett tisztán
népem szívében s lent a sírban!
(1938)


HÁBORÚ

Szárazföldön és tengeren
    dühöng a vész, a téboly —
ágyú dörög a hegyeken
    s a felhők közül melegen
párolgó embervér foly —
    mészárolják az elképedt
mezőkön egymást a népek
    s mert esztelen a kényszer,
papok butitanak ésszel!
(1942)

CSENDES DIADALLAL

Mikor Horthy véres kézzel, eszétvesztett
rablóbandájával kormányozni kezdett —
Kellermann tanár úr nagyfiú lett, menten
megvert, kidobott az iskolából engem.

Tizenkét éves se voltam, mikor bőszen
Mátészalkán nyomdász inasnak szegődtem —
„büdös inas” volt a nevem, és az ágyam
tetves szalmazsák a műhely pitvarában!

Szégyelljem? nem az én szégyenem, hogy sokszor
vakarództam, rühes lettem a piszoktól —
inastársak tréfás hangon vigasztaltak:
„Viszkető csillagok milliója rajtad!”

Csillagfényes nyári estéken, ha árva
fejem ledől csontos vállam vánkosára —
látom magam, egész múltam eszembe jut,
korbácsütés nyoma hátamon a Tejút!

Sokat, nagyon sokat szenvedtem, de könnyek
nélkül viseltem, mert másnak se volt könnyebb —
mások alatt persze nem a kevés tétlen
naplopót, de népem nagy családját értem!

Csúnya volt, de szépen múlik az éj, távol
kakas kukorékol torkaszakadtából —
győztesen mosolyog keleten a hajnal,
mosolygok, lelkemben csendes diadallal!
(1951)


AZ OBSITOS KÖLTŐ

Fáradt, mint a vén csataló
    (volt harcban része bőven),
nehéz a szíve, mint só
    s szomorú, mint a vontató
gőzös a kikötőben!
    Dalolna, mint az orkán,
szabadon a hegyek ormán —
    hallgat mégis, mint árva
    madár, ha be van zárva!
(1952)


HOLDAS ÉJJEL

Ha forgolódom jobbról-balra
s fáradt szememre nem jön álom —
anyám mosolyát érzem barna
fürtökkel ékes koponyámon!

EMLÉKSOROK

Ezerkilencszáztizennégyben —
    hatéves falusi gyerek —
büszke voltam huszár apámra
s szégyenkeztem, hogy jó anyánk
    mindig sír, folyton pityereg!

NÉKEM A NŐ

Mindig szépet, mindig jót akartam,
    tisztességes munkáséletet —
nékem a nő keble kitakartan
    úgy szép csak, ha csecsemőt etet —
mert télen is a szűzi hólepel
alatt a termő föld magot nevel!

BOLDOGSÁG

A tó tükrében lépesmézet
csurgat a nyár, az aranyló nap —
s a vízben boldog szívverések,
ezüst halacskák játszadoznak!

EGY NAPLOPÓHOZ

Békés ember vagyok, de nem félek,
    ütni is tud kezemben a bot —
nem ember, de csúszó-mászó féreg,
    tolvaj vagy, mert lopod a napot —
s mert kenyerünk javát eletted,
sírsz, hogy mi megdolgozzunk helyetted!

HÁBORÚ ÉS BÉKÉTLENSÉG

Fillér volt egy emberélet,
egész vagyon egy fél sütőtök —
s a forró láz alig ért véget,
a hideglelés megkezdődött!

A BÉKEHARCHOZ

Külső ellenég, belső latorság
    sohse hagyták békén e hazát —
harcmező vagy sírkert volt az ország
    jogtalan nép védte igazát —
most, a szabad nép ne védené két
pogány közt az életet, a békét!?

AZ ÖRÖMKATONA

Álmában golyószórót markol
s kéjjel suttogja: Rajta! Rajta! —
a sváb mocsárláz után angol
hideglelés vett erőt rajta!
(1955)


 Kattints, a kép nagyítható.
 Kattints, a kép nagyítható. Kattints, a kép nagyítható. Kattints, a kép nagyítható.
 Kattints, a kép nagyítható.
KOTLIK A KÖLTŐ…

kotlik ugyan, de nagy eset,
ha költ, ha ír egy keveset,
ódon
módon

dörögnek rá a nagy szavak,
hű szívén mégse lesz a vak
hurrá
urrá

egy istene, egy ura volt:
a viharvert, a megrabolt
ember
tenger

Húsz évig füstölt a bivaly
éjszakában, mint a vihar
lámpa
lángja

de annyit marta a kígyó,
hogy csoda lenne, ha kígyó
gyulna
s gyulna

nemcsak a csókos, a hamis
asszony, de szuronyroham is
csalta
marta

kétszer döntötte egyszoba
konyháját gonosz, ostoba
bomba
romba

embertársát most ő lövi,
hátulütője Bölönyi
Györgyül
dördül…

holott csak egy az óhaja,
hogy idejét mint a Haza
bölcse
töltse

hogy daloljon, ha kedve van,
mint aki hű nő s tele kan
csóbol
csókol

hogy ne bántsa se hő, se fagy,
ha az asztalfőn Fenenagy
sógor
trónol

hogy mindennap tyúkhúst egyen
s hogy Györe Imre ne legyen
hiu
fiu

mert nagy a vak tyúk gyönyöre,
ha rákap egy-egy Györe
Imre
rimre

de ma már bölcsen vigadunk
s Aczél Tamásnak nem adunk
babért
babért

pénzmag se hull a kanveréb
elé — a tyúxar is elég
drága
trágya

a mocskos vers, a rossz regény,
gaztett a lélek kéregén,
irka
firka

e vers, ha nem is műremek,
hű árnyáka az Énekek
Ének
ének!

AJÁNLÁS:

Ha megharagszol rám s verse
imre,
cipóra verem a szádat
Imre!

ALÁÍRÁS:

ezt a verset nem valami bérenc
költő írta, hanem a kis férenc!

(1957)


ANNA SZÜLETÉSNAPJÁRA

Negyvenhárom éve élsz, de nékem
    frissebb vagy, mint a nyíló virág —
télidőben, lámpátlan estéken
    napmeleg vagy, fényes napvilág —
ötvenéves elmúltam, de jobban
szeretlek, mint kisfiúkoromban!
(1959)


EGY HARAGOSOMHOZ

aki történetesen — és természetesen — József Attilára is haragudott.

Haragszol rám, öt éve haragszol —
    árulónak tartasz engemet!
Hazug szádból a lélekharang szól —
    gyászhuszár, ki gyász nélkül temet!
Gyűlölöd a költőt, mint a vak sors
s véres kézzel — drámájának tapsolsz!
(1961)

A költő Munka után
című kötetéből.
Magvető Kiadó, Budapest, 1965.
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre,   Balázs Béla,   Oláh Gábor,   Kaffka Margit,   Rozványi Vilmos,
Keszthelyi Zoltán,   Nadányi Zoltán,   Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József ,
Gellért Oszkár, Marconnay Tibor, Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór, Vihar Béla,
Lányi Sarolta, Lévai József
1883-1937
Credo    

A sors kevély. A sors goromba.
Ó emberek, álljunk a sorba,
S ha végzetünk vak és kegyetlen:
Tegyünk mi a hatalma ellen.

Ha sebet üt, adjunk írt rája.
Ha zsarnok a világ királya,
Koldusai, legyünk mi jobbak,
Részvevőbbek, irgalmazóbbak.

Legyen e földön szent szövetség,
Melyből a gazságot kivessék.
Az ember, aki gyönge, téved,
Legyen erős! Jobb, mint a Végzet!


Kovácsnóta!    

Lelkem kovácsa: akarat,
Verjed szablyává a vasat,
Szikrázzon az acél, sziporkázzon a vas,
Hulljon a salak, a selejtes, avas.
Minden, ami érces, legyen új, más,
Támadjon az éjben szikra, csillaghullás.
Bár fájjon a munka, feltörjön a kar,
Csak az él, aki akar!

Lelkem kovácsa: akarat,
Verjed szablyává a vasat!
Isten kardjává legyen az acél
S örök sarkcsillag előtte a cél.
Villogjon a vészben, világviharban,
S ha csorbává lesz a világuralmam,
Nem baj, acél az a kard:
Meghalhat, ki akart!


Budapesti ősz   

Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja
Az aprókockás térre leszakad;
Hajnal fakul az esős éjszakára,
Már látom a komor, nagy tűzfalat.
Ködtől kopottan, ablakomra szállva,
Két esett veréb álmosan fecseg,
Lelkem kiréved a foszló homályba,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Valamikor a pitymallat sugárát
Ujjongva lestem iratos mezőn,
Hűs szél borzolta nagy kalászok árját,
A nap mosolygott és rá repesőn
Mennybéli kórus zendíté imáját
S a rét, az ég száz színben reszketett.
Most? Búsan zizegnek a villanylámpák,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Mintha minden gyász, amit általéltem,
Csöndes titokban fojtogatna most,
Mintha a ködök e magányos téren,
Lelkembe hamvaznák a bánatot,
Mely kihalt utcák során tovalézeng,
Mely szitáló közönnyel csepereg,
Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már,
Csak álmodom mezőkről, éjszaka.
És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál,
Oh én vagyok a szürkeség maga!
Olyan, miként ti. Villamos rohan már,
Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg,
A nagy kórusból csak e hang maradt már,
- Ti is elszálltok, szürke verebek!


De profundis   

A mélyből jöttem. Vár rám a magas,
A diadalmas, a tűzsugaras.

A mélyből jöttem, az égbe török,
Vár rám az élet, a boldog, örök.

A mélyből jöttem. Ott minden sötét,
Ott örököltem gyászok örökét.

A mélyből jöttem. Ott fojtó a lég,
Mindig sötéten, egyedül valék.

A mélyből jöttem árván, szomorún,
Hogy átvergődjem az örök borún.

Hogy születésem gyászán győzve én,
Meghalni tudjak az élet hegyén!


Nagyvárosok magánya    

Ismeritek a bérházak magányát,
Kongó szobák sötétes odvait?
Minden oly álmos, bágyatag, avitt,
Komor falon a járók árnya száll át.

Ismeritek a bús vasárnapot,
Mikor távol zenén álmodozva,
Sötét óráknak nincsen vége, hossza
S álmot szövünk, mint hálót sző a pók?

Ismeritek az őszi éjszakát?
A nagy udvar mélyén platánfa gyérül,
Álmodozva lustán fényrül, színrül, égrül.

S míg elfog a derű nosztalgiája,
Zokogni hallod halk eső dalát
S elalszol fáradt gyásszal, összefázva.


 Kattints, a kép nagyítható.
Budapest    

A pirosszemű szörny vad törtetéssel
Az óriás homályba berobog,
Most készülődik a májusi éjjel,
De éjtől nem félnek a városok!

Íme e homály is az üvegtetőkön
Villámos fénnyel gyúl ki hirtelen,
A pirosszemű szörny is visszahőköl
És gőzpárát piheg félelmesen.

Megindul a nagy törtetés, roham,
Mindenki ugrál és némán rohan,
A paloták hívólag integetnek:

Száz földi fénye ég a pesti estnek.
S minden utat halvány rózsásra fest
A nagy, gyönyörű dáma: Budapest!


Anakreoni dal  

November hűs derűje
Még néha tündököl ránk
S az őszi hold ezüstjén
A régi nyár bucsúzik.
Késő szüret se hív már
S korán köszönt az alkony
S a dérvert őszirózsák
Halálosan fehérek.
Sebaj, ha jő az estve,
Az álmok visszatérnek
És kísérteti búsan
Zenél a szél a parton,
A parton, mely mienk még.
(A másik is mienk lesz,
Hol a szelíd halál vár
Magányos ciprusával
És néma kőkereszttel.)
Addig, bús cimboráim,
Tűnt esték mámorától
Szelíden ittasuljunk,
Míg a mély Léthe árja
Még messze zúg az éjben.


A várta    

Fölégettem az összes hidakat,
Egyedül állok örök ég alatt.

Nem kell a kincs és nincs már szerelem,
Csak a magány s szegénység van velem.

Nem lázadok már és nem álmodom
És nem sírok a földi romokon.

Meghaltam sokszor és nem élek én.
De mindeneknek bánata enyém.

Jövő minden reményét ringatom,
Mint a vihart és fészket a falomb.

Így állok örök békességbe már
S az Istent várom, aki földre száll.


Anna örök    

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen


Az időnek    

Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.

Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:

Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:

A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?


Holló László: Fuvaros szekér
Holló László: Parasztfej
Holló László: Vihar előtt
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára


Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Kaskötő István
Szerkesztő: Aszalós Sándor
A szerkesztő kényszerű távolléte miatt
ez a rovat szünetel.